Anna mindig is egy meghitt kis kávézóról álmodott. Olyan helyről, ahová az emberek nem csak egy csésze kávéért térnek be, hanem azért is, mert jól érzik magukat ott. Miután éveken át pincérnőként dolgozott, végre sikerült megnyitnia saját helyét a kisváros egyik csendes utcájában.
Az Édes Otthon nevet adta neki. Az ablakpárkányokat apró cserepes virágok díszítették, a falakon régi fényképek lógtak a város múltjáról, és minden asztalon egy apró gyertya pislákolt esténként.
Egy borongós novemberi reggelen egy ismeretlen idős férfi lépett be az ajtón. Kopott gyapjúkabátja elárulta, hogy nem éppen tehetős ember, de a tartása mégis méltóságteljes volt. Csendesen végigsétált a pult mellett, majd leült a sarokban álló kis asztalhoz.
Anna odalépett hozzá.
– Jó reggelt! Mit hozhatok önnek?
A férfi habozott. Látszott rajta, hogy a legolcsóbb dolgot szeretné kérni, de végül halkan megszólalt:
– Csak egy teát… ha nem túl drága.
Anna bólintott, és anélkül, hogy kérdezte volna, egy szelet frissen sült süteményt is tett a csésze mellé.
A férfi először tiltakozni akart, de aztán csak egy hálás pillantást vetett Annára, és lassan kortyolni kezdte a teát. Egész délelőtt ott ült, nézte az esőt, néha sóhajtott egyet, majd csendesen távozott.
Másnap pontosan ugyanabban az időben újra megjelent. És utána minden nap.
Mindig ugyanarra a helyre ült, és mindig csak egy teát kért. Egy idő után Anna megszokta a jelenlétét, sőt, várta is. Figyelte, ahogy az idős férfi reggelenként elveszik gondolataiban, néha halványan elmosolyodik, mintha egy emlék futna át az agyán. Egy napon nem bírta tovább a kíváncsiságot.
– Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy miért mindig ezt a sarokasztalt választja?
A férfi felpillantott, és először úgy tűnt, nem akar válaszolni. Aztán mégis megszólalt:
– Tudja, valaha volt egy kávézó a város másik végén. Az én feleségem vezette. A pult mögött állt minden reggel, és mosolyogva fogadta az embereket. Ő mindig azt mondta, hogy egy kávézó nem a kávéról szól, hanem az otthonosságról.
Anna figyelmesen hallgatta.
– És mi történt azzal a kávézóval?
A férfi ujjai remegtek, ahogy a csészéjét forgatta.
– Amikor meghalt… nem tudtam tovább fenntartani. Eladtam. De ez a hely… – körbenézett a halvány fényekkel megvilágított kis térben – ez pontosan olyan, amilyen az övé volt. Amikor itt ülök, olyan, mintha újra mellette lennék.
Anna szíve összeszorult. Ő is elveszítette az édesanyját évekkel ezelőtt, és tudta, milyen érzés, amikor valakit csak az emlékek tartanak életben.
Attól a naptól kezdve minden reggel, amikor a férfi belépett a kávézóba, az asztalán már ott várta egy csésze tea és egy szelet sütemény. Nem kellett kérnie.
Egyik este, amikor a kávézó már bezárt, Anna odalépett a férfi asztalához, és egy kis cetlit helyezett elé. A férfi felvette és elolvasta:
„Itt mindig otthon lesz.”
A következő reggelen, amikor megérkezett, egy kicsit tovább maradt. És először kért egy szelet süteményt is.